|
Ez a világ legszebb ballagási verse..
Búcsú elégia
A szárny megnőtt, üresen áll a fészek, Csak álom volt a régi jó világ, És mint a fecske alkonyati szélnek Ma szárnyat bontott egy sereg diák. Bilincs lehullott, vígan zeng az ének, Szabadok vagyunk, nagyon szabadok… Mégsem felelnék, hogy ha kérdeznétek: E szabadsággal boldogabb vagyok? A lomb lehull, majd új levélre serken, Örök időktől így rendeltetett, Mégis mért van, hogy így, szabadság nyerten Még sem találom régi kedvemet? E kis csapat ma mámorosra gyúlva Elhagyja ezt a régi iskolát, Ráhajtani kitudja hányszor fogja Krisztus-munkától izzó homlokát. Mert az álmok nem válnak valóra, A pára száll megfoghatatlanul, Ott fent mintha örömrózsából volna, De jaj nagyon fáj, hogyha visszahull. Elindulunk az élet tenger útra, Beszállásra vár sok piciny ladik, Hogy látjuk-e még, csak az Isten tudja, Kékes-köd-fedte régi partjaink. Lehet, hogy élet-circusokban várnak Mogorva bánat-gladiátorok, Lehet, hogy visznek Karthausi barátnak Sötét, magányos sír-kolostorok. Hányszor fogunk elbukni tört reménnyel, S várni jövendő hirtelen-halált, S hányszor fedjük be gyászos szemfedővel Akaratunk fátum ravatalát. És Istenem, kitudja hányszor serken Újult erőre csüggedő valónk, Átok-dárdáktól, szó-nyilaktól verten Hányszor zengünk csatára riadót. Merre megyünk, nem nevet az élet. Amerre megyünk nem terem virág, Fellegek közt a lélek nem remélhet Újból meglátni fényes csillagát. Mert ott az erdők keresztfát teremnek, És Golgota a hegynek a neve, Az utak mind a hegyre fel vezetnek, A kereszt a lét Júdási végzete. Ott minden ember messiássá válik, S önön lelkének lesz Prométheusza Mindenki, aki oly utakra vágyik, S aki az igazságot szomjúhozza… Komor falát a régi iskolának Kacagásunk többé nem csengi át. Minket az élet Golgotái várnak, S lelkünket visszük áldozat gyanánt. Most menni kell. Értünk üzent a végzet, Bohó álom volt, lenge délibáb… – S karöltve, lassan, harcmezőre lépett Nehány zord-sorsú Erdélyi diák. Kolozsvár, 1925. (Ifjú Erdély, 1925. október) | |