|
Ez a világ legszebb ballagási verse..
Búcsú elégia
A szárny megnőtt, üresen áll a fészek,
Csak álom volt a régi jó világ,
És mint a fecske alkonyati szélnek
Ma szárnyat bontott egy sereg diák.
Bilincs lehullott, vígan zeng az ének,
Szabadok vagyunk, nagyon szabadok…
Mégsem felelnék, hogy ha kérdeznétek:
E szabadsággal boldogabb vagyok?
A lomb lehull, majd új levélre serken,
Örök időktől így rendeltetett,
Mégis mért van, hogy így, szabadság nyerten
Még sem találom régi kedvemet?
E kis csapat ma mámorosra gyúlva
Elhagyja ezt a régi iskolát,
Ráhajtani kitudja hányszor fogja
Krisztus-munkától izzó homlokát.
Mert az álmok nem válnak valóra,
A pára száll megfoghatatlanul,
Ott fent mintha örömrózsából volna,
De jaj nagyon fáj, hogyha visszahull.
Elindulunk az élet tenger útra,
Beszállásra vár sok piciny ladik,
Hogy látjuk-e még, csak az Isten tudja,
Kékes-köd-fedte régi partjaink.
Lehet, hogy élet-circusokban várnak
Mogorva bánat-gladiátorok,
Lehet, hogy visznek Karthausi barátnak
Sötét, magányos sír-kolostorok.
Hányszor fogunk elbukni tört reménnyel,
S várni jövendő hirtelen-halált,
S hányszor fedjük be gyászos szemfedővel
Akaratunk fátum ravatalát.
És Istenem, kitudja hányszor serken
Újult erőre csüggedő valónk,
Átok-dárdáktól, szó-nyilaktól verten
Hányszor zengünk csatára riadót.
Merre megyünk, nem nevet az élet.
Amerre megyünk nem terem virág,
Fellegek közt a lélek nem remélhet
Újból meglátni fényes csillagát.
Mert ott az erdők keresztfát teremnek,
És Golgota a hegynek a neve,
Az utak mind a hegyre fel vezetnek,
A kereszt a lét Júdási végzete.
Ott minden ember messiássá válik,
S önön lelkének lesz Prométheusza
Mindenki, aki oly utakra vágyik,
S aki az igazságot szomjúhozza…
Komor falát a régi iskolának
Kacagásunk többé nem csengi át.
Minket az élet Golgotái várnak,
S lelkünket visszük áldozat gyanánt.
Most menni kell. Értünk üzent a végzet,
Bohó álom volt, lenge délibáb…
– S karöltve, lassan, harcmezőre lépett
Nehány zord-sorsú Erdélyi diák.
Kolozsvár, 1925.
(Ifjú Erdély, 1925. október) | |
AJÁNLOM AZ OLDALT
